Tegnap reggel 3:30-kor keltunk, ismet csurom vizesen, igy az elso dolgunk a furdes volt. Jot is tett a hideg viz a harom es fel oras alvas utan. Gyorsan kicsekkoltunk a hotelbol, borondoket elhelyeztuk a recepcion es a vak sotetben elindultunk napfelkeltet nezni Borobudurhoz, ami egy gyonyoru buddhista templom Java sziveben. 

Az utcak uresek voltak, egy-ket becakos  pihent az ut szelen csak. Mi pedig vegre kenyelmesen, senkit nem kerulgetve motoroztunk. Nekem ez volt az egyik legjobban vart programom az egesz nyaralas alatt, nagyon kivancsi voltam arra a misztikus latvanyra, amint a felszallo kodbol elobukkannak a sztupak es fokozatosan szepen lassan felkel a nap. Mikozben ezen abrandoztam es izgultam magamban, hogy odatalaljunk a kilatoponthoz, egyszercsak elkezdett furan szlalomszeruen mozogni a motor. Kisse megijedtem, hogy mi ez, azt hittem, valami olajfolton mehettunk csak at, de ereztem, hogy gond van, Zs probalt fekezni es a motor nem igazan ment tovabb. Szerencsere rendben leszalltunk a robogorol es megallapitottuk, hogy fasza defektet kaptunk. Mindezt hajnal fel 5-kor, amikor valoszinuleg semmi nincs nyitva. Ekkor mar egyertelmuve valt, hogy ebbol nem lesz napfelkelte nezes, amit nem is banunk, mivel ez akar kesobb is tortenhetett volna es nem lett mazlinkra semmi bajunk. A helyiek az utcan lattak, ahogy Zs tolja a motort en meg baktatok mellette, kerdeztek mi a gond, mondtuk, hogy defekt, ok pedig utba igazitottak minket, hogy merre talalhatunk ilyen koran egyaltalan nyitva tarto gumis, aki segiteni tud nekunk. Par meterrel odebb harom srac ajanlotta fel a segitseget, nekik koszonhetoen ertunk ki nyitasra (hajnal 6-ra) a templomhoz, Zs majd bovebben beszamol errol. Tolem legyen eleg annyi, hogy orokre halasak leszunk nekik a segitsegukert es akarhanyszor majd erre a napra gondolok, mindig eszembe fog jutni, hogy nekik koszonhetjuk azt, hogy egyaltalan ki tudtunk menni oda.

Az ut elegge hosszu volt, kisse faztunk is, nem sutott meg ilyen koran ugyebar ezerrel a nap. A templom bejaratanal szarongot kaptunk es welcome kavet/teat es vizet, ami rankfert, nem mondom. reggeli nelkul, felkomasan vagtunk neki az utnak.

Borobudur egesz egyszeruen lenyugozo. Hihetetlen, hogy kb 1200 evvel ezelott milyen dolgokat tudtak felepiteni. A templomot korbe veszik a hegyek, mindenhol minden csupa zold (palmak, fak mindenutt). A kornyeken ket vulkan is magasodik, melyekre csodas a kilatas innen. Az egesz annyira misztikus es lenyugozo, hogy nem lehet vele betelni. Csak ultunk templom tetejen es bamultuk a nemreg felkelt napot, a pofogo vulkant a messzesegben es teljesen atadtuk magunkat a hely szellemenek. Mivel meg kora reggel volt, alig lezengett par ember, igy tudtunk csodaszep kepeket kesziteni.

Aztan egy ora elteltevel megjott az elso iskolas csoport es elindult megint a fotozkodos biznisz (ma interju nem volt). Kicsit a vegen mar kezdtem ugy erzeni magam, mint valami hiresseg, akivel mindenki fotozkodni akar vagy csak megerinteni. Vegig azon mosolyogtunk, hogy olyan aranyosan csinaljak a turistak becserkeszeset. Mindig kivalasztjak maguk kozul a legbatrabbat, akit odakuldenek megkerdezni, hogy keszithetnek-e egy kozos fotot. Ha a valasz igen (es miert lenne mas), akkor ujjongva ugrandoznak es mar szaladnak is, tobben, csereberelik egymast, hogy mindannyiuk telefonjaban legyen kozos kep a hires feher turista(k)val. Amikor elvonult az iskolas had, jott egy ovis is, veluk pacsizni kellett, imadtak es persze egy kozos foto ismet dukalt, de ezt most mi inditvanyoztuk, mert annyira aranyosak voltak.

Amugy a tegnapi napon megdontottuk egy egy napon vasarolt biszbaszok szamat. Eletunkben ennyi mindent nem szedtunk ossze a zsibiben. Alkudtunk ezerrel es mar a vegen magunk is csak rohogtunk, mennyi minden cuccot vettunk es hogy majd hova is tesszuk, ha megyunk majd meg a tobbi templomhoz.

Mivel nem kajaltunk, keritettunk egy ettermet, Zs evett ismet levest aztan kertunk ket piritott tesztat csirkevel egy egy banan, illetve egy mango juice-t is. Jot reggeli-ebedeztunk, majd tovabbindultunk megnezni a hatra levo templomokat meg. Persze mashol is betalaltak meg minket az arusok, ott is vettunk meg pofatlanul olcson valamit.

Megneztunk meg ket templomot, ami az elozo napi turabol kimaradt, aztan visszamentunk Yogyaba, leadtuk a motort, felvettuk a csomagjainkat es eltaxiztunk a vasutallomasra. A Prameks kicsit kesobb intult, mint ahogy mi neztuk, viszont olcsobbb volt. Nagyjabol fel oras kesessel atertunk Soloba, ahol mar vart rank a transfer es repitett minket a nem igazan frekventalt helyen levo, ambar kozvetlen medences kapcsolattal rendelkezo szallasunkra. 

Ezek cimszavakban az elso teljes napunk Yogyaban. De gyorsan kanyarodjunk meg vissza tegnap estere, csak egy bekezdes erejeig.

Meg otthon elhataroztuk, hogy marpedig mi nem allunk be azoknak a turistaknak a soraba, akik szervezett utakkal mennek el a Yogyakarta es kornyek latnivaloit megtekinteni. Mielott Zs megtalata a Bintang lelohelyet, gyorsan az egyik kolcsonzosben foglalt motort, ket napra kb 2000 Ft-rt. Ugye hazajottunk, furodtunk a medenceben egyet es aztan el is mentunk felszedni a jarganyt. Este meg ettunk egy igen erdekes edesseget, a nevet nem tudom, hogy mi, de holnap megnezem, igerem. A lenyeg, hogy dupla akkora toast kenyerbe, mint az otthoni (nem vastagsagra, hanem szelessegre) beletesznek valami vajkrem szeruseget (ami edes), meg ra sajtot, ebbol van negy darab, vaslapon osszesutik, aztan feldaraboljak, mehet is a hami. Na ezt kostoltuk meg, hat ettem mar jobban is, de elmenynek megerte a kiprobalni. Foleg, hogy falatozas kozben meg patkany ur is tiszteletet tette a korunkben. Aztan az utca tuloldalan vettunk ket nasi gorenget (ez sult rizsa tesztaval es hussal) es azt vacsiztuk. Az ejszaka izzaszto volt (na nem azert…), hanem mert a szobaban legkondi nem volt, csak ventillator. Na ez mindent csinalt (foleg a benn levo meleg levegot keverte), csak hideget nem. Emiatt az ejjel kozepen arra ebredtem, hogy omlik rolam a viz. Nem volt egy tul pihenteto ejjel ez semelyikonknek sem.

Reggel viszonylag koran keltunk. Ebredes utan konstataltam, hogy a hasam nem igazan jo, hiaba oblitettem le az elozo esti vacsorat egy palesszel. Igy a reggelim leredukalodott egy szelet piritos kenyerre es par darab dinnye szeletre. Zs ezalatt vigan lakomazott a svedasztalos kinalatbol, ami igazi indonez reggelihez hasonlithatott. Evett levesket, csirkehusit, csipos zoldseges, kevesbe csipos zoldseget es nagyon csipos zoldseget is, ezen kivul furjtojast, rizsat es szelet nutellas kenyerket is, a gyumolcsok mellett. A „boseges” reggelit (mar akinek, ugye) meg  megtoldottuk egy kolaval, az ugye jot tesz a gyomornak es egy hideg vizzel, mert az nem volt a valasztek resze. Aztan gyors keszules es mar pattantunk is a mocinkra, hogy megkeressuk a Taman Sarit, a vizipalotat.

Itt a nyomunkba szegodott egy alkalmi guide, aki biztositott arrol, hogy neki ugyan semmilyen fizettseg nem kell az idegenvezetesert, mert fizeti ot a hely. Na persze, nyilvan a vegen kellett neki adni valamit, kerte a borravalot. No de nem volt ez gond, jofej volt, meselt mindenfelerol es vegigkalauzolt az egeszen palotan, ami igazabol semmi kulonos, viz mar nem sok van benne, ellenben kis egyszeru, de szep.

A kovetkezo allomasunk az egyik legnagyobb hindu templom, a Prambanan volt. Amugy a motorozas odaig egy elmeny volt, csak ugy sodrodtunk a yogya-i forgataggal. A penztarnal vettunk egy ketnapos kombo jegyet, mely ide is es a Borobudurhoz is ervenyes, igy a kovetkezo nap reggel nem kellett meg a jegyvasarlassal bajlodni, reggel 6-kor.

A templom gyonyoru szep, leginkabb Angkor templomaihoz tudnam hasonlitani. Ott tartozkodasunk alatt eppen dogletes meleg volt (ha nem volt 40 fok, akkor semennyi), vartuk az enyhito vihart, ami ott kavargott felettunk, de „szerencsenkre” nem erkezett meg. Ezzel ellentetben jott fel masodperc alatt kb 600 iskolas gyerek, akiknek a zsibongasa teljesen betoltotte az addig csendes es bekes helyet. Epp ucsorogtem az egyik sztupa lepcsojen es elveztem a „pillanatot”, amikoris egyszercsak felfigyeltem arra, hogy neznek. Sokan. Akkor meg nem is sejtettem, mi kovetkezik az elkovetkezendo fel oraban. Helyi lanyok csoportosan erkeztek hozzam, hogy interjut keszitsenek velem  elore megirt kerdesekbol, majd utana kotelezoen fotozkodni kellett mindenkivel csoportban es egyesevel is. Nem  is tudom  mar, hanyszor valaszoltam meg tobbek kozott a miert vagyunk Indoneziaban, mi a kedvenc etelem itt es mi tetszik legjobban Yogyaban kerdesekre, de az biztos, rengetegszer. Ugy vonzottam oket, mint a magnes Cukik voltak amugy nagyon, csicseregtek, nevetgeltek, izgultak minden egyes kerdes feltevesekor es feszult figyelemmel hallgattak a valaszt. Itt valami nagy kincs lehet az amugy, ha sikerul valakinek egy feher emberrel osszehoznia egy kepet. Olyan ez, mint valami nagy verseny, ki tud tobbet osszehozni ilyen kepekbol. Zst kozben mar kerestem a szememmel a szazadik kerdes utan, hogy hol lehet. Mikor eszrevettem, lattam ot is elkaptak… ment nala is az interju es a fenykepezkedes. Mikor vegre sikerult kedvesen lerazni oket es elkezdeni ujra egyutt setalgatni, akkor jott az a resz, hogy kettonkkel egyutt fotozkodtak. Nagyon vicces volt az egesz szitu, allandoan pozolni, mindenkinek mondani, hogy igazan nincs mit a kepert, mosolyogni, kezet fogni az okozott elmenyert cserebe.

Miutan itt kifotozkodtuk magunkat, elmentunk meg megnezni a tobbi templomot is. Nyilvan azt a terkepet, amin elore bejeloltem mindent, mi hol van, a hotelben hagytam… igy nehezitve ezek megtalalasat. Raadasul a kozlekedesi tablak sem segitettek, mert mindig ott voltak, ahol epp be kellett fordulni eppen, leginkabb a lombos fa koronajaban, kb 8-as betumerettel. Az indonezeknek azt hiszem sas szemuk lehet es elkepesztoen gyors reakcioidejuk, ha ezeket idoben eszreveszik es meg cselekedni is tudnak. Ket kisebb (Candi Sari es Candi Kalasan) templom utan el szerettunk volna jutni a Candi Ijohoz, ami Yogya legmagasabb pontjan talalhato. Ide is elegge nehezen talatunk el, bar az irany megvolt, szinten koszonhetoen az utbaigazito tablak hianyanak. A helyiek vegul utba igazitottak minket, ugyhogy megkezdtuk a hegyi menetet felfele, jo magasra mentunk (410 m), mert bedugult a fulem. Mire felertunk, eppen zart a templom, de meg be tudtunk surranni gyorsan es korbenezni. Nyilvanvalo volt, hogy mi potyalatogatok vagyunk, de az orok, akik tereltek ki a nepseget, lathatoan elneztek nekunk a gyors latogatast. A helyiek a motor parkolonal kiepitettek egy kilatopontot, ahonnan ra lehet latni Yogyara es a kornyezo reszekre. Epp naplementekor voltunk itt, ugyhogy innen neztuk vegig, ahogy a nap vorosesbordosnarancssargara festi az eget es a hatalmas felhoket. A messzisegben lattuk a leszallo repuloket es a kivilagitott leszallopalyat is. A madarak csiviteltek es a kis falukbol szinte egyszerre hivta imara a Muezzin Allah nepet. A kulonbozo dallamok betelitettetek a teret es adtak meg a kulonleges hangulatat a lemeno napnak.

Hazafele meg beugrottunk Yogya foutcajaba, a Malioboro street-re. Setaltunk egy kicsit, aztan gyorsan meg elugrottunk penzt valtani (milliomosok lettunk fel pillanat alatt, egy koteg lovet kaptunk az euronkert cserebe) es tankolni is. Vacsorat megint az ut szeli kis kordelyos kocsiknal ettunk. Zs baksot, azaz husgombocos, zoldseges csipos csirkes levest evett, míg en ismet nasi gorenget, de ez most finomabb volt, mint az elozo esti es zsirpapirba, batyu szeruen elvitelre csomagoltak nekem ossze. Atvittem a leveses ele, ahol Zs mar falatozott, kibontottam es ott ettuk meg az utcan, a helyi szupermarket elott (ez amugy olyan, mintha otthon pl az Aldi elott lennenek, ilyen kajaarusitok, kiteve par muanyag asztal es szek es ott lehetne kajalni…, nehez ezt otthon elkepzelni, nem? foleg az lavorban mosogatast az ut szelen). A leveses bacsikanak (aki kb sztem volt vagy 75 eves, Zs szerint max 50) meg borravalot is adtunk, Zs annyira meg volt elegedve a minoseggel. Nem is ertette egeszen, hogy ez mi, mosolygott azzal a par fogaval ezerrel rank, ami volt neki.

Ez utan siettunk haza, mert meg ossze kellett pakolnunk es koran lefekudnunk, mert masnapra azt terveztuk, hogy hajnalban megyunk majd napfelkeltet nezni Boroborhoz.

7 órás kelést terveztünk, lévén a gépünk 11:10-kor indul Yogya-ba. Bíztam benne hogy egy óra alatt csak sikerül elkészülni, és lőn, csupán csak negyed órát tévedtem, negyed 9 körül sikeresen el is hagyjuk a szállodát. Negyed óra alatt kényelmesen elsétálunk a kedvenc indiai kajáldánkig, aholis magunkhoz vesszük az immáron szokásossá vált szerény, ámde annál táplálóbb reggelinket, egy-egy sima és sajtos roti formájában. Az utolsó dollárjainkból ezúttal frissen facsart mangó-, illetve ananászlevet veszünk, de csak mert még csak 9 óra, és egy igazi profi 12 előtt nem iszik, lévén elég neki a délután is arra hogy kellően becsavarjon, ha éppen ahhoz lenne kedve ;o)

9-kor már indulunk is a metróhoz, ami ilyenkor percenként jár, átszállással együtt is fél 10 körül már a Changin vagyunk. A metró a kettes terminálra érkezik, a gépünk viszont az egyesről megy, mely problémát egy gyors skytrain menettel hidaljuk át. Becsekkolásnál szinte senki, két perc alatt megvan az egész, és máris a kapu felé vesszük az irányt. Mire odaérünk, már megy a beszállítás. Az Air Asia szokásos A320-asa szinte kong az ürességtől, a 186 férőhelyes gépen jó ha 40-en vagyunk. Hogy ennek van-e bármi köze a december végi balesethez, amikoris a szinte ugyanezen az útvonalon közlekedő Surabaya – Szingapúr járat a tengerbe pottyant, nem tudom. Lehet hogy csak nem egy frekventált útvonal így hét közben, de ezek az ázsiaiak babonás egy népség.

Az út eseménytelenül telik, odaérve azonban egyszercsak feltűnik, hogy mintha erre már jártunk volna. És valóban, már a második kört tesszük meg Közép-Jáva déli része felett. Kból előtör a vészmadár, biztos az üzemanyagot eresztjük ki, mely kényszerleszállás előtt van szokásban. A kapitány azonban lehűti a kedélyeket, nagy a forgalom Yogya-ban, csak 30-40 perc múlva tudnak fogadni.

A jelzett idő elteltével annak rendje és módja szerint le is szállunk Yogyakarta nemzetközi repterén, mely kinézetre egy kisebb vidéki város vasútállomásának ha megfelel. Séta a terminálépületig, vízum beszerzése – lenne, ha a finnyás indonézeknek bármilyen évjáratú USA dollár megfelelne. De nem felel meg nekik, a durva anyjukat, csak a 2000 utáni, ezt pedig az egyik 20-asunk nem ugorja meg, úgy ’96 körül látta meg a napvilágot. Kislány bőszen mutogat az ablaka melletti tacepaóra, mi az ami ok és mi az ami nem. Vészmegoldásként marad tehát az euró, pedig csak és kizárólag ezért váltottam dollárt is. Szívás. Ráadásul abból is majdnem annyit kérnek mint dollárból, holott a paritás azért még messze. De úgy látszik ezek a hírek ide valahogy nem jutnak el.

Sebaj, túl vagyunk ezen is, gyerünk a csomagokért. Kifelé röntgen, nehogy valami csúnyaságot idehozzunk, de itt nem problémáznak a páleszen, szerencsére. A terminálból kilépve természetesen rögtön megrohannak a taxis hiénák, ámde szelíden lerázódnak, nekünk most taxi helyett repjegyre van szükségünk. És valóban, lévén a Kei-re, illetve –ről Jakartába szóló repjegyeket szokásunkkal ellentétben helyben terveztük megvenni, mivel az indonézek e téren is valahogy fordítva működnek, és náluk minél előbb veszed meg, annál drágább. Így hát az elmúlt két hónapban folyamatosan monitoroztam az árak alakulását, minek következtében is azzal a biztos tudattal léptem indonéz földre hogy itt a kedvező alkalom, ennél olcsóbb már biztos nem lesz.

Az ügyletet röpke fél óra alatt le is bonyolítjuk, gyerünk a szállodába. Taxira továbbra sincs szükségünk, lévén szokásunkhoz híven ha csak lehet, helyi busszal közlekedünk, lévén már ez is egy élmény. Csalódott taxisok sorfala között hagyjuk el a terminált, és szépen célbavesszük az éppen előtte (és csak egy kicsit balra) lévő buszmegállót, jegyet váltunk, és bebocsáttatunk. A viteldíj kettőnkre 7200 IDR, ám a látszat csal, nevetséges összegről beszélünk, a váltószám ez esetben nagyjából 0,02, vagyis kemény 150 Ft-ért jutunk el a szállodánkba, és ebben már egy átszállás is benne foglaltatik. Indonézia általában véve nem egy drága ország.

A busz igencsak vicces, szokásos DK Ázsia szerte használatos rozsdahalmaz. A megálló nem különben, egy nagyságrendileg egy méter magas platformról van szó, éppen a busz alvázával van egy szintben, melynek így nincs szüksége lépcsőre. Érdekes és egyedi megoldás. Az út nem rövid, majd’ másfél óra, ebből legalább fél a második buszra való várakozás. Útközben az utazóközönség angolul legalább pár szót tudó része, szám szerint két fő szóba elegyedik velünk. Meglepő módon mindkettő egész jól be tudja tájolni Magyarországot, de aztán kiderülvén hogy az egyik az USA-ban phd-zett, a másik pedig Ostravában tanult, ez már nem is olyan meglepő. Az már inkább az hogy itt ilyenekkel is lehet találkozni. K meg is állapítja, hogy itt mindenki ismeri Magyarországot, mely megállapítás az adott elemszámú mintán tesztelve igaz is, más kérdés hogy ez a bizonyos elemszám nem igazán számos ;o)

Az első buszra a végállomáson felszállva kényelmes ülőhelyünk van, ellenben a másodikon már heringeffektus, amit a légkondi nem is győz, így kellőképpen szétfőve és kitikkadva szállunk le róla. Innen már csak egy röpke séta a szálloda, gyerünk. Hopp, itt is van egy jóképű szupermarket, igencsak kreatívan Indomarket névre hallgat, rajta hát, kapaszkodjunk csak bele egy sörbe, ne támolyogjunk annyira. Már szinte a számban érzem a kellemesen hideg ízt, azonban komoly sokk ér: nem árulnak sört. Bizony, így jár az ember ha dőre módon elfelejti hogy muszlim országba érkezett, ahol az ilyesmi nem is annyira egyszerű mint amilyennek látszik. Így esett hát, hogy az első hatalmas vörös csillagot meglátva nem rettentem meg az önkényuralmi jelképtől, ellenben villámsebesen betértem a helységbe, melynek tetején díszelgett, lévén előképzettségemnek (és Pó apónak) köszönhetően tisztában voltam vele, hogy ez bizony a helyi illetőségű Bintang sör lelőhelyét takarja.

Szomjunkat így oltván, s új erőre kapván meg sem álltunk a szállodáig, azon belül is a medencéig, aholis hűsítő ananászkoktéllal a kezünkben terveztük meg az elkövetkezendő két nap programját, melyről remélhetőleg K hamarosan (holnap, mert ma már késő van, és holnap hajnali kelés, irány Borobudur napfelkeltét nézni) be is számol. Addig is, stay tuned! ;o)

Mindössze hat évvel ezelőtt voltam Szingapúrban, de ez alatt a hat év alatt annyi minden megváltozott mint máshol kb hatvan év alatt. Röpke hat év alatt felépült a Marina Bay Sands (sőt mi több, ennyi idő alatt máris Szingapúr egyik jelképévé vált), a Gardens by the Bay a szuperfákkal, a Sentosa cable car már felvisz a szemben lévő hegy tetejére is, mindenfelé a városban új felhőkarcolók nőttek ki a földből, és van egy teljes metróvonal is amire nem emlékszem hogy már akkor is lett volna. Sentosa immáron teljesen vidámpark jelleget öltött, kb kétszer annyi attrakció van mint hat éve, és felhúztak egy hatalmas szállodát is a közepén, aminek akkor még nyoma sem volt. Mondjuk ez szerintem nem annyira tett jót neki, kellemes és hangulatos helyből inkább egy vurstliszerű valamivé változott. De azért bobozni, vagyis luge-ozni legközelebb is kijönnék ;o)

Hat évvel ezelőtt Szingapúr nem volt egy drága hely, még otthoni szemmel nézve sem. Emlékeim szerint az átlagos árszínvonal nagyjából megfelelt a hazainak, bizonyos dolgokban pedig még olcsóbb is volt. Ehhez képest mára igencsak megdrágult minden, bár ez nem holmi inflációnak vagy hasonlónak köszönhető, hanem pusztán annak a ténynek, hogy hat évvel ezelőtt még 130 Ft volt egy szingapúri dollár, most meg már 200. Magyarország jobban teljesít, ugye tudjuk. Persze, Mauritániánál mondjuk biztos jobban, bár már ebben sem vagyok biztos. Tehát hála a bivalyerős forintnak most már minden több mint másfélszer annyiba kerül mint akkor.

Fentiekkel ellentétben azért a lényeg nem változott, Szingapúr továbbra is az a hihetetlenül rendezett és elképesztően jól szervezett metropolisz, amivé az 1965-ös függetlenné válása után röpke két, két és fél évtized alatt vált. Bizony, bármilyen meglepő is, pusztán egy 50 éves országról beszélünk, amitől mi legalább ennyivel le vagyunk maradva, bár itt az embernek gyakran az az érzése hogy ezt a színvonalat soha nem is fogjuk elérni.

És akkor lássuk, milyen is Szingapúr valójában?

Szingapúrban 4 nagyobb népcsoport él a lehető legnagyobb egyetértésben és harmóniában, mégpedig a kínai, a maláj, az indiai (eredetű, jellemzően tamil), és az eurázsiai, vagyis a fehérember. És itt ez utóbbiból van a legkevesebb, az is leginkább expat. A pontos arányokat nem tudom, de az utcákon úgy tűnik mintha kínaiból lenne a legtöbb. Ámde itt a kínai nem az a bunkóparaszt kínai mint mondjuk a Hongkongban, illetve szerte a régióban turistaként előforduló fajta, hanem kulturált, illedelmes és udvarias szingapúri kínai. Nem köpköd az utcán, nem szívja fel a tüdeje legmélyén található jobbnemisbelegondolnimit az orrán keresztül, varacskosdisznóhoz hasonlatos hangokat hallatva, nem üvöltözik, nem tolakszik mindenhol, és még a metrón sem primitív játékokat játszik az okostelefonján hanem nagyon komoly szörnyessárkányosat ;o) Vagy filmet néz, zenét hallgat, esetleg állást keres. És sorban áll a metrónál a peronon előre kijelölt helyen. Wow, only in Singapore. A hivatalos nyelv egyébként az angol, de szinte mindenhol minden ki van írva kínaiul, malájul és tamilul is.

Szingapúrban nem próbálnak meg átverni, még az indiaiak sem! Ez pedig egy DK Ázsiához szokott turistának igencsak meglepő lehet. Az éjjel nappal nyitva tartó indiai kajáldában szinte már tisztaság (szerencsére azért nem teljesen, mi lenne úgy a feelinggel?), árak kiírva, fizetéskor pedig pontosan ennyit számolnak, és amikor az ember nem kérné a visszajáró aprót, szinte erőszakkal nyomják a kezébe. Számlát adnak! Wtf??? De hát többek között ezért is tartanak ott, ahol… Számunkra elképzelhetetlenül korrekt tehát minden, az emberek segítik egymást. Ide tartozik a K által korábban már megírt sztori is, a cash hiányból adódó metróprobléma megoldása, mely után kb a szállodába való megérkezésig azon filozofálgattunk hogy vajon hogyan is kezelne egy ilyen helyzetet egy átlagosan képzett és kulturált budapesti BKV ellenőr? (Fakk jú, hülye turiszt.)

És ha már BKV, vagyis SMRT, ami a helyi változata, de igazából nem is lehetne egy lapon említeni a kettőt. Itt aztán nincs szükség semmiféle ellenőrökre, lévén ez is szinte teljesen önműködő. A rendszer amolyan prepaid feltöltőkártya jellegű, vagyis a delikvens beszerez egy kártyát 5 dollárért, amire aztán tetszőleges összeget tud feltölteni az állomáson található automaták segítségével, majd pedig ezt használja minden utazáshoz. A kártya maga egyébként öt évig érvényes, tehát ha valaki erre járna, jelezze, szivesen kölcsönadjuk ;o) Az állomásokra kapuk engednek be a kártya lehúzása után, majd pedig kifelé ugyanígy, s ekkor a rendszer a megtett távolság alapján emeli le a megfelelő összeget, valamint egyúttal mutatja a még felhasználhatót is. A buszokon ugyanígy. Egy megálló így nem ugyanannyiba kerül mint húsz. Logikus, nem? De, az, kivéve ha az ember BKV, esetleg BKK vezér, netán budapesti polgármester, mert az ilyenek ugyan eljönnek ide tanulmányútra, dehogy aztán mit csinálnak valójában, az végül sem derül ki, mert tanulni azt valahogy soha sem sikerül. Agyi kapacitásbeli probléma? Azért valami közös csak van bennünk, mégpedig hogy mi is a saját pénzünkből jövünk el ide, meg ők is a mi pénzünkből ;o) Metróból egyébként öt vonal van, egyenként 30 körüli állomással, melyek szinte teljesen behálózzák az egész várost, sőt, az egész szigetet. Egy-egy megálló közti távolság néhol akkora, mint otthon a teljes 4-es metró. De hát itt nyilván nem kellenek extra állomások egymástól ötszáz méterre csak azért hogy nagyobb összegből több lóvét lehessen zsebre tenni. Így hát nincs is vége valahol a külváros kezdetén, hanem kimegy egészen a legkülső negyedekig (Gazdagrét, Pestlőrinc, Káposztásmegyer, stb).

Szingapúrban mindenki betartja a szabályokat. Márpedig a szabályok elég szigorúak. Ha eszel, esetleg iszol a metrón, netán az aluljáróban, az 500 dollárba fáj, mely fenti árfolyammal szorozva 100.000 jó magyar forintot tesz ki. Ha cigizel, az már 1.000, tehát ebből is látszik hogy az ivás sokkal kevésbé káros mint a dohányzás. Ha pedig gyúlékony anyagot szállítasz, az már 5.000, ergo igencsak ellenjavallt. És ez csak pár példa a metróról. De számszerűsített büntetés van kilátásba helyezve mindenért, kezdve az aluljáróban ücsörgéstől a bicikliről való nem leszállásig a kijelölt helyeken (lásd zebra). Mindenhol minden be van kamerázva, a nagy testvér minden lépésed figyeli. És úgy látszik ezeknek van hatása. Lehet hogy nem csak otthon nem értenek a szép szóból ;o)

Szingapúr tehát egy rendkívül érdekes szeglete a világnak, egy egyáltalán nem ázsiai jellegű város DK Ázsia kellős közepén. És mint ilyen, kiváló kontraszt Magyarország után, Indonézia előtt, ahol az a szabály hogy nincs szabály (vagy legalábbis nem sok), és még a sör is lényegesen olcsóbb, ami nem egy utolsó szempont.

...de csak ha az ember nem az első útjába kerülő fancy bárban veszi meg, mint azóta kiderült. Persze vannak olyan helyzetek amikor a 'fele királyságom egy sörért' mondás érvényesül, és ez éppen ez volt. Részletek később, most irány a medence ;o)

Utolso napunkat ismet a megszokott modon inditottuk. Egy-egy sima es egy-egy sajtos naan-t reggeliztunk, finom csicseriborsos szosszal. Aztan kimetroztunk Sentosa-ig, ugyanis a delelottunket itt terveztuk tolteni.

Santosa amugy egy sziget, van rajta mindenfele szorakoztato komplexum (akvarium, Universal Studio, stb), meg mindenfele jatek is es persze szep strand, ha valakinek eppen furdeni tamadna kedve.  Mi elsosorban a Skyline Luge miatt jottunk, amit leginkabb a bobhoz tudnek hasonlitani. Felvisznek a hegy tetejere libegovel, aztan ezzel a kulonos szerkezettel egy betonpalyan lehet leszaguldani. Na erre vettunk harom leszaguldasra szolo jegyet, kb fel oras sorbanallas utan. Bar, mivel hetkoznap van, nem voltak ezermillioan a szigeten, de megis sikerult olyan embereknek elenk kerulnie a sorban, akiknek fogalmuk sem volt arrol, mit akarnak csinalni majd es mire vennenek jegyet. Igy nem csak mi, hanem a penztaros no is eleg ideges volt, hogy a rizsak csak pislogtak a lehetosegek hallatan es a donteskeptelenseguk miatt feltartottak mindenkit.

Mikor bejutottunk, egybol a Luge-hoz mentunk a monorail-el. Itt sem voltak sokan, igy viszonylag eleg hamar sorra kerultunk es mar libegtunk is. Ahgy ultunk es bambultunk mindefele es lobaltam a labam, egyszercsak hopp, eltunt a fak lombkoronajaban az egyik papucsom. Zs sik ideg lett, en eloszor nevettem (meg persze nem csak en, hanem a mogottunk levo kinaiak is), aztan realizaltam a helyzetem, hogy ez annyira megsem vicces, mert ha itt nem lehet sehol sem papucsot venni, akkor elegge nagy bajban vagyok. Ahogy kiszaltunk a felso allomason, Zs ramparancsolt, hogy uljek le es eltunt a semmiben. Ultem ott egymagam, mezitlab es agyaltam, hogy most mi lesz. Ha megtalalja, oriasi mazli, ha nem, akor meg jon a dorgedelem… Kb 5 perc utan megjelent a kezeben a pacskerommal, tiszta Hamupipoke jelenet, megusztam az egesz napos papucs nelkuliseget, haha. Fleturta az erdot a papucsert, mar ugy volt vele, hogy hoz egy masik keket, amit valaki szinten elhagyott, de aztan vegul megcsillantak az avarban a strasszos pantom kovei, igy meglett az enyem. A maradek ket libegos kort ugy tettem meg, hogy levettem a papucsot es fogtam, nehogy tobbet sikeresen leejtsem a semmibe. A luge-ozas iszonyat jo volt, kar, hogy rovid a palya.

Mikor itt vegeztunk, setalgattunk meg es atmentunk Delkelet-Azsia legdelebbib pontjara is, ami egy picike sziget igazabol.

Delutan pedig a gyonyoruszep Botanikus kertbe es az Orchidea kertbe mentunk. Errol nem irnek hosszabban, mert nem lehet leirni az ott latottakat. Mindenhol gondozott kert, szepseges fak, lenyugozo latvany. Nem csodalom, hogy a helyiek ide jarnak futni, jogazni, piknikezni vagy csak setalgatni. Sajnos Horn Gyula orchideajat nem talaltuk meg, de lattunk helyette rengeteg szebbnel szebb darabot, nezzetek meg Ti is!

Vegul elsetaltunk az Orchard Roadhoz, ami a helyi 5th Avenue, markas boltok, hatalmas plazak, legmenobb szallodak talalhatok itt. Innen atmentunk a Bugishoz, ahol megneztuk a zsibvasart, ettunk a Richard Plaza aljaban levo Food court-ban, Zs valami hal levest en meg Hong Kong Fried Noodle-t, amit vegul o is evett. Ilyet meg nem ettem sehol sem, de felveszem azt hiszem az azsiai receptgyujtemenyembe, mert annyira finom volt.

Levezetesnek fagyiztunk egyet. Itt az a helyi utcai fagyiaruldaban a divat, hogy ket ostyaszelet koze benyomnak egy teglalap alaku fagyitombot, aztan mar mehet is a fagyi szendvicsezes. Na ez osszesen egy szingapuri dollar, kb ket gombocnak felel meg es van mindenfele iz, pl. kokusz, mango, csoki, vorosbab, durian, sztracsi. Nagyon finom, tok jopofa, be is toltunk fejenkent belole kettot. :-)

Hazafele vettunk a kinainal sort, azt hazaig megiszogattuk.

Most pedig mar ossze vagyunk pakolva, Zs mar aluszik is, reggel koran kelunk, mert 11:30-kor indul a gepunk Javara, Yogyakartaba. A varosnezos szakasza a mai nappal veget ert a turanknak, holnaptol kovetkezik majd a templomnezos. :-)

Szoval, ahogy mar Zs megirta, igencsak kalandos ideutunk volt. De minden jo, ha jo a vege, igy szerencsesen kidobott minket valahol a busz Szingapur kozepen, reggel fel 6 korul. Sehol senki az utcan, minden kihalt, a kinai ujev miatt. Talaltunk egy nyitva tarto 7elevent, ahol probaltunk metro kartyat venni, sikertelenul, mert csak helyi bankkartyaval lehetett fizetni, mastercarddal nem. Igy tovabbindultunk, hogy ha megtalaljuk a metrot, ott majd biztosan sikerrel jarunk. Ott persze szinten nem lehetett azzal fizetni es raadasul, mivel nem a repterrol jottunk, ahol terveztunk penzt valtani, igy egy filler szingapuri dollar nem volt nalunk. Az ember kerdezte, hogy van-e nalunk kp, mondtuk, hogy nincs, o mondta, hogy hat a kozelben egy darab penzvalto nincs nyitva, ugyhogy telefonalt egyet, majd mikor visszatert, mondta, hogy menjunk be es ahol kiszallunk, jelezzuk, hogy innen jottunk es ingyenes volt az utunk. Hat koszonjuk!  Milyen jofejseg mar!

Szoval ennek koszonhetoen siman idejottunk a szallodaba, ami nem keves utazas es gond utan a leheto legnagyobb kincs volt, halasak voltunk nekik, hogy ennyire kedvesek voltak es segitettek nekunk. A gyors becsekkolast egy gyors zuhany kovette, aztan megbeszeltuk, hogy aluszunk egy kicsit, jobban megy igy majd a varosnezes. Fel is huztuk az orat 10-re, hogy majd frissen es uden a par oras alvas utan elindulunk. Na ebbol az lett, hogy negyed 1-kor ebresztegett Zs, hogy nem akarunk-e elindulni. Remlik valami, hogy csengett a telefon, de mivel uj Zs kis smart phone-ja es eloszort volt beallitva rajta ebresztes, ezert nem tudtuk, hogy milyen hangon fog megszolalni. Allitolag, mikor mar tobb, mint egy perce uvoltott a telefon, akkor a fejemre huztam a parnat es erdeklodtem, mi a sz*r ez es azzal a lendulettel aludtam vissza.

Nos miutan valamennyire kialudtuk magunkat, vegre nyukunkba vettuk a varost es elindultunk a metrohoz. Attol a metros nenitol vettuk vegul a metro card-ot, aki reggel kiengedett minket, remelem emlekezett rank. Besuhantunk a Marina-bayhez es elkezdtuk a varosnezo setat. Az obol lenyugozo, a hatalmas felhokarcolok es a Marina Bay Sands hotel uraljak a latvanyt, hatterben a Singapore Flyerrrel. A hotel elotti plazaban csak a legmenobb boltok talalhatok, ha lazitani szeretne az ember kicsit, a plaza aljaban levo mesterseges folyon gondolazva tudja kipihenni a vasarlas okozta faradalmakat.

A plazan at vezetett az ut a szuperfakhoz. Szerencsere nem voltak sokan, igy kenyelmesen lehetett setalgatni a hatalmas kertben es a szuperfakon is. Innen gyonyoru kilatas nyilt a Marinara, a Flyerre es a Gardens by the Bay-re, ami leginkabb az uj botanikus kertnek nevezheto (van regi is, oda holnap megyunk). Evi idokozben szerencsesen landolt Dubaibol, vele fel 7-re beszeltuk meg a randit a Marinanal. Sajnos Zs-t nem engedtek fel a barhoz, mert az oltozeke annyiban tert el az elvarttol, hogy nem volt rajta hosszu nadrag es ez nem stylish. Mi felmentunk, o feljott a vendegliften, vegulis fenn talalkoztunk a teton, de a Ku De Ta barba nem tudott bejonni. Mi ott korulneztunk, Evivel ittunk egy finom koktelt, gyonyorkodtunk a panoramaban aztan kimentunk bamulni, immaron ujra harman a szuperfak ejszakai kivilagitasat.

Ekkor mar elegge ehesek voltunk, igy a kozelben levo street food paradise fele vettuk az iranyt, Evi kalauzolt minket, hogy mit hol erdemes enni. Mindannyian valasztottunk valamit, a kajankkal pedig kiultunk az obol partjara es ott vacsiztunk meg. Beszelgettunk, bamultuk a fenyjatekot, szuper volt. Aztan felszaladtunk hozza, megcsodaltuk a szallodajabol is a panoramat es elindultunk haza.

Masnap viszonylag koran keltunk, mert mentunk a Singapore Flyerre. Sietni kellett, mert Evinek nem volt tul sok ideje, a gepe delutan indult vissza, emiatt aludni is akart meg valamennyit munka elott. Felvettuk ot a szallodajanal, aztan mentunk a metrohoz. Neki meg nem volt EZ Link cardja (ez a metro card), igy az venni kellett meg elotte. A penztaros ember mar adta volna ki a normal kartyat, amikor is mutattam, hogy hat olyan, amilyen a mienk (cuki allatfiguras), nincs-e. Ekozben Evi is nekiallt szomorkodni, hogy akkor most mi legyen, hat a normal fehet lassuk be, nem olyan jo, mint a mienk. Az ember lapozgat a kartyatartoban, vegul talalt egy szuper rozsaszin unikornisos katyat, felragyogott mindkettonk szeme, mondtuk az kiraly lesz, a pasi meg csak nevetett, latta, milyen sikert ert el nalunk a kartyaval. Nem volt kerdes, hogy ezt megvesszuk.

Lecsipogtattuk a kartyat es mar uton is voltunk a Promenade fele. Hatalmas szerencsenkre szinte senki! nem volt ott, ami elegge furcsa, mert epp kinai ujev van, igy szuper gyorsan fel is jutottunk a Flyerre. A kilatas csodas, orulet, milyen magasra megy, nem mondom, hogy nem volt bennem para, mikor a tetejen voltunk. Belattuk az egesz varost, alattunk volt a Forma 1 palya, ellattunk egeszen Indoneziaig, mivel tiszta volt az ido es ezer agra sutott a nap.

Aztan vegigsetaltunk az obol partjan, elkisertuk Evit a szallodaig es elbucsuztunk egymastol. Olyan jo volt egyutt tolteni ezt a szuk egy napot, kiraly dolog a vilag masik felen talakozni a baratoddal.

Mi ezek utan meg megneztunk egy haborus emlekmuvel, aztan a Merliont, Szingapur jelkepet (oroszlan feje es hal teste van) az obol partjan. Ittunk egy isteni karamellas jeges kavet a Starbucksban, majd elindultunk a kulvarosban levo nemzeti parkba (Szingapurban rengeteg ilyen van, nagyon vigyaznak a termeszetre es az erdokre) kirandulni. Setaltunk tobb, mint 10 kilometert, jartunk a canopyn is (ami egy híd, a fak lobkoronajanak magassagaban van kifeszitve), jol elfaradtunk a vegere. Hazafele betertunk a fix reggelizohelyunkke avanzsalodott (isteni naant keszitenek) Banana Leaf Etterembe , ahol ettunk egy kis indiai kajat vacsira.

Mai napunk reggelije ismet naan-nal indult (ha valaki nem ismerne, ez egy indiai kenyerfeleseg, isteni, recept itt talalhato: http://www.nosalty.hu/recept/naan), meg vettunk vegre zacskos uditot! Imadom ezt. Azsiaban mindefele isszak, ha sietnek az emberek, csak beleontik a lottyot a zacskoba, szivoszalat es jeget dobnak bele es mar kesz is az elviheto valtozat. Eloszor poharba akartak adni, gondoltak ez egy nyamnyila turista, mashogy neki ugysem lesz jo, de mondtam nekik, hogy acsi, nekem plastic bagben kell, aztan mar adtak is ugy, ahogy a helyiek kapjak. Azzal elbattyogtunk a metroig, addig meg kellett inni, mert a metro teruleten mar nincs hamikazas es iszogatas. Ha valakit rajtakapnak (vagy pl szemetelesen), kokemeny penzbirsagot kap, nem keves osszegrol raadasul, igy nem eri meg ezzel jatszadozni. Amugy ennek koszonhetoen mindenhol tisztasag es rend van.

Elmentunk a varos masik felere es tobb parkot jartunk ma vegig. Ez is jo hosszu volt, kilato ponttal, tavacskaval, canopyval, kulonleges hidakkal megtuzdelve. Egesz nap dorgott felettunk az eg, de mazlink volt es nem kapott el minket a hatalmas zuhe, pedig a varosban elegge esett az eso, latszodott, mikor este beertunk.

Vegre szereztunk sort is (szegyen rank nezve, hogy csak harom nap utan), de egyszeruen most talaltunk eloszor elfogadhato arban. Atlagosan 5 szingapuri dolcsi korul mozognak a fel literes sorok arai, ami ugy 1000 Forintnak felel meg. Lassuk be, azert ez tulzas…  Egy kis kinai boltban talaltunk 2,4-ert, ami majdem otszaz penz, ugyhogy vettunk valami jo kinai sort. Vacsiztunk egyet a sarki thai kajaldaban, aztan hazasetaltunk.

Holnap pedig megyunk Sentosara, majd bobozni, vegul a botanikus kertbe. Meglessuk Horn Gyula orchideajat is. Aztan ha meg marad eronk es idonk, setalunk egy utolsot a varosban, mivel holnap utan indulunk Yogyakartaba.

Gyors kepes beszamolo, mig haza nem erunk...es akkor jon a szoveges is! :-)

Gondolta volna valaki, hogy Isztambulban akkora hó esik hogy lezárják a repteret? Hát mi nem gondoltuk volna, ennek ellenére mégis úgy esett hogy esett, így pedig már az utunk legeleje is kalandosra sikeredett.

Nade hogy mégse in medias res kezdjem. Indulásunk napján még Pozsonyban volt jelenésem, ámde előre tájékoztattam a tisztelt érdeklődőket, hogy akárhogyis, de nekem bizony csupán 3-ig áll módomban emelni az esemény színvonalát, lévén este 8-kor már indul a gépem Pestről. Annak rendje és módja szerint, szűk negyed órás csúszással el is indulok, s így kényelmes tempóban 5-kor már otthon is vagyok. Gyors zuhany, némi sürgetés K részéről, sok gép indul 8 körül, sor lesz a securitynál, lekéssük, nem érjük el, nem vár meg, stb, menjünk már. Persze bőven időben vagyunk, még úgy is hogy valahogy sikerült éppen 10 dollárral kevesebbet váltanom a szükségesnél, így hát útközben még gyorsan beugrunk a Market Centrálba pótolni. A szükséges egyébként 70 lett volna (én pedig úgy emlékeztem hogy van még otthon 45, de mint így kiderült csak 35 volt), mivel az indonéz vízum 35/fő, és hivatalosan nem is fizethető más pénznemben, csak és kizárólag dollárban. Amiből én a szükségesnél egy centtel sem terveztem többet váltani, lévén 270-ért egyszerűen nem vagyok hajlandó. Akkor már inkább euró, az csak 310 ;o) És nem mellesleg talán kevesebbet b@szakodnak vele Indonéziában mint a dollárral, amiből csak és kizárólag kifogástalan állapotú, vasalt 100-as változatokért hajlandóak adni olyan pénzt, ami úgy néz ki mintha legalább ötször jó alaposan kimosták volna.

Tehát, mindennel együtt fél 7-re kényelmesen kint vagyunk. A becsekkolásnál kérdezik hogy hová lesz a menet. Mondjuk hogy Kuala Lumpurba, mire tájékoztatnak, hogy heuréka, az esélyünk megvan a csatlakozás elérésére, annak ellenére is hogy a gép olyan 40 percet késik. És hogy miért késik? Hát mert hó van. Nem, nem itt, hanem Isztambulban, méghozzá akkora, hogy tegnap az egész Atatürk le volt zárva. És ezért minden gép késik, a csatlakozó járat is, ráadásul velünk együtt még vagy 20-an mennek innen Kuala Lumpurba, tehát ezt a gépet nagy eséllyel bevárja.

Gyerünk be, 40 perc nem a világ, a layover amúgyis két óra, belefér. Bent az információs táblákon még a kapu sincs kiírva, csak annyi hogy késik. Ellenben a modern technika segít. K előkapja a laptopot, villámgyorsan hotspotot varázsol a telefonjából, és máris élőben nézzük a flightradaron, ahogy a gép, ami majd minket visz, éppen akkor indul ide Isztambulból. Hát, ebből bizony nem 40 perces késés lesz… És valóban, a tábla immár 10 órás indulást ír. Bízunk benne hogy a csatlakozó járat is késik, de éppen csak annyit hogy még pont elérjük, mert ha többet, akkor bizony a következő csatlakozó már ugrott. Ami persze hogy már nem egy jegyen van, tehát ez némi szívás lenne.

Bár a kapu még mindig nincs kiírva, de azért bemegyünk, hátha biztosítanak vmi kis ellátást addig is, ami amúgy egy légitársaság kutya kötelessége, amennyiben a várható késés meghaladja a 2 órát. És minden bizonnyal ezért írták ki a várható indulást éppen 1:55 perccel későbbre, hogy mindezt mégse kelljen. De ennek ellenére jófejek, adnak egy-egy narancsot, illetve vizet.

Persze a 10 órás indulás is elég irreális, nem is jön össze, csak úgy háromnegyed 11 körül. Addig legalább kiolvasom a kedvenc szennylapom, amit amúgy ilyenkor mindig tradicionálisan a gépen szoktam megtenni. Nem, nem a Best, de még csak nem is a Story magazin, csak a jó öreg Nemzeti sport. Fájdalom, színvonalban ma már ez sem haladja meg az előbbi kettőt, de hát mit tehet az ember ha nincs konkurencia…

Isztambulig az út eseménytelen, leszállás után pedig igyexünk az első táblához, itt van-e még a következő vas. Hát itt van bizony, sőt, ez is késik, éppen ahogy ígérték, pontosan 4 órát. Nabazmeg. 3,5 lett volna az átszállásra, ha kemény hátszél van, akkor az úton max egyet be tud hozni, tehát még éppen integethetünk a Tiger Airways Kuala Lumpur – Szingapúr járatának, ellenben rajta már biztos nem leszünk. Fuck. A helyzetet némileg nehezíti, hogy az Atatürk szélte hosszában no free wifi, tehát még intézkedni sem nagyon tudunk. Ámde egy rutinos utazó ne essen kétségbe. Gyerünk fel az emeletre, az Executive Lounge-okhoz, hátha ott tudunk fogni vmit. És lőn, némi próbálkozás után a HSBC wifije megadja magát, és egy gyors regisztráció után már száguldunk is az információs sztráda legbelső sávjában.

A hátsó kisagyamban egyébként is volt egy B terv, talán azért, mert én eredetileg is busszal terveztem volna Kuala Lumpurból Szingapúrba menni, ámde K hallani sem akart róla, így aztán maradt a repülés. Pedig nem túl nagy távolságról beszélünk, de annál azért nagyobb hogy egy (tervezett) fél 6-os leszállással még aznap emberi időben odaérjünk, így letettem róla. Ellenben az adott helyzetben úgy tűnt hogy mégiscsak ez lesz a megoldás, hacsak nem akarunk egy újabb repjegyet venni, még aznapra, kb aranyáron. És nem, ezt nem annyira akartuk.

Azt tudtam, hogy ezen a viszonylaton célszerű inkább Johor Bahruba menni, egyrészt mert olcsóbb mint közvetlenül Szingapúrba, másrészt pedig a határátlépés elég macerás egy dolog, és simán előfordul hogy a busz otthagy. Ezen kívül pedig a szingapúri BKV amúgy is kijár Johorba, ergo a megoldás adja magát. Már csak az az aprócska info hiányzott, hogy Kuala Lumpur nem kevés buszpályaudvara közül melyikről is mennek a buszok Johorba. Gyors kérdés az Index fórumon, ahonnan az ember egy ilyen utazáshoz rendkívül sok hasznos és fontos infot be tud szerezni, és lám, ezúttal is pár perc múlva már érkezik is a válasz, a legtöbb busz a Bandar Tasik Selatan buszpályaudvarról megy. Innen már csak egy lépés, vajon hogy is jutunk oda, és Google, aki a  barátunk máris dobja, a reptéri gyorsvasút, a KLIA Tranzit úgy fél óra alatt oda is repít. Eddig sem mondhatni hogy izgultunk volna, de innen kezdve sztoikus nyugalommal várjuk hogy teljen az idő.

Ez a repülőút is eseménytelen, és van akkora szerencsénk hogy a leghátsó traktusban két középső négyes sor is tök üres, gyorsan le is csapunk hát az egyikre, így a több mint 10 órás út meglehetős kényelemben telik, felváltva aluszunk teljesen kinyújtózva. A végül majd öt órás késésből kb felet hozunk csak be, így még az integetést is lekéssük.

Nagyjából egy órába telik mire kivonatozunk a terminálról, átjutunk a bevándorláson, és a csomagjaink is összeszedjük. Irány le a vonathoz, és nem sokkal később máris a buszpályaudvaron vagyunk. Ami nem sokban különbözik egy reptértől. Itt is több társaság van, komoly security, nem mászkálunk ám csak úgy le az indulási csarnokba ha nincs jegyünk! De nekünk már van, mivel hiába a kínai újév, és az este fél 12-es időpont, amikor érdeklődök a hogysmint felől, nem kevesebb mint hét társaság ajánlatát teszik elém, válasszak melyikkel szeretnénk menni, egyik jobb mint a másik. Én pedig válaszok, és pár perc múlva máris egy emeletes buszon ülünk, egy kényelmes, hátradönthető fotelben, és robogunk tovább a cél felé. A busz Szingapúrig megy, az odáig menő utasoknak pedig már az indulás előtt kiosztják a belépő formanyomtatványt. Amiből mi is kapunk, lévén a kérdésre, hogy Szingapúrba megyünk-é-e, kapásból vágom rá hogy oda bizony. És ez teljesen jogos is, lévén nem azt kérdezték hogy hová is szól a jegyünk ;o)

Így viszont szépen nem is rugdosnak le még Johor Bahruban, hanem csak a határon, aholis először csak egy szál útlevéllel kell leszállni, még a maláj oldalon, ahol kiléptetnek, majd kicsit később már az összes cuccal, hogy mindent szépen átvizsgáljanak mielőtt beengednek Szingapúrba. Knál kiszúrják a páleszt a kis laposban, ki is túratják vele a bőröndből, forgatják, nézegetik, majd végül csak visszaadják, úgy látszik ez nem veszélyes a mintaállamra. Hogy én abban a pár másodpercben ott mit éltem át, nem kívánom senkinek… Nálam ellenben nem veszik észre a másik lapost, talán csak nem mert ez műanyag? Nah ezt már nem tudjuk meg, úgy látszik, én valahogy jobban jövök ki az ilyen helyzetekből, két éve Busuangán is csak az ő dezodorját vették el, hogy uramisssten ez hajtógázos, ez repülőgépnek még a közelébe sem kerülhet, az én teljesen ugyanolyan hajtógázos dezodorom nem minősült nemkívánatos tárgynak.

A határ túloldalán már vár az egyik sofőr, és nagyon kedvesen fel is terel ugyanannak a társaságnak egy másik buszára, ami pár perc múlva már indul is tovább. Megérkeztünk tehát Szingapúrba, este 10 helyett reggel 5-kor. A körülményeket tekintve nem is olyan rossz ;o)

Több, mint negy oras keses utan, megerkeztunk Kuala Lumpurba. A szingapuri gepunket mar reg lekestuk...

Ugyhogy a terv az, hogy atbuszozunk. Reggelre talan at is erunk.  :-)