Ezt a napot eredetileg is a Bromotól az Ijenhez való eljutásra szántuk, de hogy ennyire nehéz és körülményes, hogy ne mondjam kalandos lesz, nah azt nem gondoltuk volna. Vigyázat, részletes beszámoló következik, de most van időm, a Banyuwangi – Surabaya viszonylaton zötykölődve.
Tisztában voltunk vele hogy már a Cemoro Lawangból Probolinggoba való lejutás sem lesz túl egyszerű. Itt igazi turistamaffia működik, Probolinggo tulajdonképpen egész Jáva, de talán egész Indonézia legszemetebb helye. És a maffia rendkívül jól szervezett. A turistákat már az idetartó buszokról leterelik egy utazási irodánál, el sem viszik őket a rendes buszterminálig, hogy aztán sokszoros áron vigyék fel őket a hegyre, meg persze le is, included, a public bus meg csak akkor megy ha tele van. A helyi utazóközönségnek az erre szóló 35ks jegy megfizethetetlenül drága, így ők nem ezzel, hanem kisteherautók platóján utaznak. Így aztán a public bus soha nem is lesz tele, és így pedig soha nem is indul, kivéve ha akad valaki aki kifizeti a teljes díját, mintha tele lenne. Éppen ezért már előző este informálódunk, hogyan is lehet majd reggel lejutni. És azt az információt kapjuk, hogy reggel 6-kor van egy public bus.
Nosza rajta, 5-kor kelünk tehát, még véletlenül se késsük le, ha már egyszer van. De persze mégsincs. Illetve csak mint fentebb is írtam, ha tele lenne. Odasétálunk szépen, de senki. Mennyit volnánk hajlandóak fizetni érte, ha charterként rendelkezésünkre bocsátanák a járművet, érdeklődnek kedvesen. Mondom hogy max 200-at, ami ugye így is a normál jegy triplája. A válasz 400. Rajtam a sor tehát, most én érdeklődök hogy ez netán valamiféle vicc-e, de nem, komolyan gondolják. Hátat fordítunk, erre jön a következő ár, 300. Nem, ez még mindig nem jó, kitartunk a 200-nál. Közben már nézelődünk körbe, alternatív megoldás után kutatva, ami esetleg az ojek lehetne, de ezt cuccokkal, ezen az úton csak akkor vállalnánk be, ha nincs más megoldás. És mint majd kiderül, ezt a sors amúgyis későbbre tartogatta nekünk. Bemondanak még egy 250-et, de nem gyengülünk el. Pedig ez csak max 10 körül lesz tele. Semmi baj, tudunk addig várni. Persze nem tudunk, de egy jó pókerjátékos tudjon blöffölni. A blöff pedig ezúttal bejön, rábólintanak a 200-ra, mehetünk.
A jármű a szokásos vicces műszaki állapotban, belső berendezését pedig ha puritánnak nevezem, komoly bóknak tekinthető. De semmi gond, az út végig lefelé vezet, csak fogja bírni. És bírja is, kicsit több mint egy óra alatt lent is vagyunk. Kifizetjük a fuvart, minden ok, gyerünk be a terminálra. És itt kezdődnek az igazi megpróbáltatások.
A hiénák rögtön megrohannak, hová is lesz a menet. Gyanútlanul mondjuk hogy Bondowosoba. Ó, rendben, hát persze, Bondowoso, nemsokára jön egy busz, az majd elvisz oda. Persze ekonomi, vagyis nem expressz, megáll minden vakondtúrásnál, légkondi sincs, de más most nincs, legközelebb csak 1-kor. Nem baj, szuper. Kis várakozás után busz be is fut, felterelnek rá, és mondják hogy akkor most vegyünk jegyet. Tőlük. Márpedig ez itt nem így működik, itt jegyet a buszon tevékenykedő kallertől kell venni, tehát a művelet nyilvánvaló átbaszás. Mondjuk hogy nem, ez így nem fog menni, majd a buszon. De hát a buszon vagyunk, így ők. Való igaz, de majd akkor ha menni fog. De csak erősködnek, hogy most. Jó, akkor legyen most, de csak akkor ha a többi utas is most vesz. Erre hoznak vmi papírfecniket, amire 100 rupi van írva (20 fillérnek megfelelő összeg, csak hogy tudjuk), és azt osztogatják az utazóközönségnek, majd nekünk is. És hogy most fizessünk is, 45k rupit, per fő. A többiek persze nem fizettek semmit, így hát megint elhajtódnak. K egyre idegesebb lesz, ami nem is csoda, a pofátlanság kezd soha nem látott méreteket ölteni. Osztja őket rendesen, magam is csodálkozom, ráadásul tökéletes angolsággal, a legeredetibb kiejtéssel nyomja, úgy látszik nála ez a hatás ha felbasszák az agyát. Már tudom mit kell tennem a nyelvvizsgája előtt ;o) Én egyelőre csak mosolygok az egészen, nem tágítva az állásponttól, vagyis majd ha megyünk. De ők sem tágítanak, előrángatnak valami féleszűt valahonnan, hogy ő bizony a kaller, akkor tőle vegyünk. De tőle sem veszünk, majd ha már megyünk. Erre előszedik a drájvert is, hogy most aztán már tényleg vegyünk, és ráadásul három jegyet, mert hogy csomagjaink is vannak. Nah itt aztán elszakad a cérna, K felpattan, basszátok meg a buszotokat, gyerünk le. A drájver két kézzel tiltakozik hogy jó, akkor legyen csak kettő, de innen már nincs visszaút, a kocka el van vetve.
Az a busz amivel Surabayából idejöttünk, ment tovább Bondowoso felé, ráadásul expressz volt, légkondival meg minden földi jóval, várjuk meg azt, elvileg kb egy óra múlva, úgy 9 után nem sokkal itt kell lennie. Próbáljuk felmérni a terepet, melyik busz honnan indul, és úgy helyezkedni hogy belássuk a terminált, észleljük ha érkezik, a hiénák segítsége nélkül is. Hihetetlen egyébként hogy mennyi rohadt élősködő van itt, de csak itt, ezzel sehol máshol nem találkoztunk, pedig jártunk már pár buszterminálon, és még fogunk is néhányon, de ilyen sehol. Már a terminálra belépő utasokat letámadják, megmutatják merre van a busz, amit egyébként bárki aki tud olvasni, maga is észrevesz, odairányítják, majd tartják a markukat a busz személyzetének. És a rendszer jól működik, mert mindig kapnak is valamit.
Miközben várakozunk, két másik, az előzőhöz hasonló busz is elmegy Bondowoso felé. A mienk azonban csak nem jön. Pedig már fél 10. Aztán már háromnegyed 10. Innen kb két óra Bondowoso, ahonnan délben megy az aznapi utolsó minibusz Sempolba, ahol is a szállásunk van, tehát ha negyed órán belül nem érkezik meg, akkor kénytelenek vagyunk elmenni egy ilyen ócskavassal. Igen ám, de most már az sincs. Pedig elvileg óránként lennie kellene. Lehet hogy kellene, de nincs, mint ahogy errefelé menetrend sem nagyon, vagy ha esetleg van is, max jelzésértékű, hogy ha minden rendben lenne, akkor ekkor meg akkor menne. Szóval Houston, we have a trouble. Eltelik hát a 10 óra is, a buszunk csak nem jön, és más sincs, innen már elég nyilvánvaló hogy lekéstük a csatlakozást. Sebaj, valahogy majdcsak lesz, mert úgy még soha nem volt hogy ne lett volna sehogy. Ámde busz 11-kor sincs. Kezdünk csüggedni, pedig azt nem szoktunk. Itt ülünk ezen a szemét helyen, ami Jáva segglyuka, tele rosszarcú és rosszindulatú emberekkel, és még elszabadulni sem tudunk, és már lassan dél. Mindenhová mennek buszok innen, csak éppen oda nem ahová nekünk kellene. Nem hiszem el.
De nagysokára csak befut egy, ami végre Bondowosoba megy. A hiénák persze rögtön ott teremnek, itt a busz, ez az utolsó, ma már nem lesz több, sőt, holnap sem, meg aztán soha többet, menjünk. És a buszon ugyanúgy zaklatnak a jeggyel, azzal a különbséggel hogy most már csak 40-et kérnek érte, és csak kettőt kívánnak megvetetni velünk. K újfent keményen osztja őket, az anyjuk egész biztosan csuklik, de nem nagyon van mit tenni, ha végre el akarjuk hagyni ezt az ocsmány helyet, kénytelenek vagyunk megvenni tőlük, és bízni benne hogy ez valóban a jegy, és a buszon nem akarnak majd újra jegyet eladni nekünk. Biztos ami biztos, azért még gyorsan leszaladok a forgalmi irodába, és érdeklődök hogy ez az-é-e. Nézik, forgatják, szemmel láthatóan nekik is furcsa, kérdezik mennyit fizettem érte, aztán állítják hogy ez az. Hát jó, ha az akkor az.
Elindulunk, mindenféle árusok pattannak fel, meg egy ember aki letesz a busz közepére egy erősítőt, csatlakoztat hozzá egy mikrofont, aztán elkezd énekelni, iszonyat hangosan. Úgy érezzük magunk mintha valami szürreális filmbe csöppentünk volna, de mindegy, lényeg a lényeg, végre megyünk. Az egyik árus mindenáron csöves kukoricát akar eladni nekünk. Mi csak rázzuk a fejünk, de csak erőszakoskodik, meg a többi árussal vartyog valamit, és jókat röhögnek közben. Ezt végülis mi is tudjuk, elkezdünk szépen tehát magyarul beszélni velük, s tanácsokat osztogatni hogy hová is dugják fel a kukoricájukat, meg pontosan mennyit is, és mi is jókat röhögünk. Nemsokára aztán leszállnak, vége a mókának. Jön ellenben a kaller, nah most ugrik a majom a vízbe. Lobogtatjuk neki a papírfecniket amiket kaptunk, elkéri, firkál valamit rájuk, minden rendben. Nah akkor csak az árával basztak át, minimum dupla annyit fizettünk mint amennyi valójában, de szarunk rá, így sem egy ökör ára, költse az anyja temetésére. Az út kettő helyett inkább három óra, szép kis kerülővel megyünk. K szunyókál, és én is próbálok, de nem nagyon megy, úgyhogy a tájat bámulom. Közben időről időre gitárosok szállnak fel, énekelgetnek pár számot, körbekalapoznak, majd leszállnak.
Majdnem 3 óra van már, mire végre megérkezünk. Kisbusz nyilván már sehol, de nézzünk csak körbe. Mellénk szegődik egy ember, első fogak nélkül, és felteszi a szokásos hová lesz a menet kérdést. Mondjuk hogy bizony Sempolba, mire jön a válasz, a busz már elment, ma már nem jutunk el oda. És ezúttal kivételesen nem átbaszásról van szó, a busz valóban elment. A felkínált alternatívák nem igazán megfelelőek, sem itt aludni nem akarunk, sem aranyáron mindenféle túrára elmenni, így hát faképnél hagyjuk, nézzünk csak szét mi is az ábra. A terminállal szemben van egy kis utazási iroda, gyerünk oda, hátha. Ámde az irodában senki. Nah most akkor mi legyen, mitévők legyünk hát? K már felveti, hogy hagyjuk-e az egészet a francba, menjünk-e vissza Surabayába. De nem, azok nem mi lennénk, egy ilyen kicsivel a cél előtt már nem fogjuk feladni. Ráadásul Knak az Ijen volt az álma, ezt várta egész úton a legjobban, nem lehet hogy éppen ezt ne lássuk.
Mivel nyilvánvaló volt hogy a buszt le fogjuk késni, már útközben a megoldáson törtem a fejem, de mindig csak arra jutottam, hogy nem lesz más mint az ojek. Márpedig ezt egy ilyen hosszú úton, fel a hegyekbe, ráadásul csomagokkal együtt mindenképpen el akartuk kerülni, hacsak egy mód is van rá. De itt most egy mód sem volt.
A terminál előtt becakosok sorakoznak, szólongatnak is lelkesen, de ők most nem tudnak segíteni, becakkal két nap alatt sem érnénk oda. Ámde K fülét egyszercsak megüti a bűvös szó, az egyik mintha ojeket emlegetne. Átkelek hát az úton, s érdeklődöm hogy jól hallottuk-e, valóban ojeket mondott-e? Igen, valóban azt. Nahát bátyám, akkor hol van ilyen, kerítsen egyet de izibe’. És kerít is, hátrakiabál valamit, mire előkerül egy srác, hogy ojek. Remek, remek, éppen rád vártunk fiam, mennyi lenne tehát a menet az Ijenhez? Az Ijenhez? Oda bizony, mégpedig Sempolba. Oda 200. Per fő. Á, az nem jó, legyen 200, de összesen. Fejrázás, hátatfordítás, visszasétálás. Közben talán érkezik még egy 150es ár is, de erre már nem is emlékszem tisztán. Azonban alighogy átérek, máris ott terem a srác, hogy csak Sempol, nem Pos Paltuding? (Itt kezdődik a tára az Ijenhez, Sempol pedig 14 km-el előbb van.) Nem, nem, csak Sempol. Akkor rendben van a 100. És így aztán nincs arcvesztés se. De cuccaink is vannak, mutatom is. Semmi gond, megoldják. Kezd hát pislákolni a fény az alagút végén, sőt, mintha egyre közelebb lenne. És reméljük hogy nem a vonat az. Várjunk egy picit, hívja a haverját. Gyors telefon, aztán egy perc sem telik bele, és megjelenik a fogatlan csóka, immáron egy motor nyergében. Tisztázzuk még egyszer az árat, aztán még egyszer, nem árt ezt többször is, mint a korábbi tapasztalataink mutatják, aztán gyerünk. A csomag elsőre ugyan okoz némi problémát, de ha egy ilyen motoron egy egész családot lehet szállítani, vagy egy egész disznót, vagy egy egész konyhaszekrényt, vagy egy egész szalmabálát, csak hogy azokat említsem amiket saját szememmel láttam, akkor egy közepes méretű trolibőrönd plusz egy utas nehogymár gondot jelentsen. Meg is oldják szakszerűen, a bőrönd eléjük kerül, mi pedig mögéjük. A kormányt így mondjuk nem nagyon lehet forgatni, de kit érdekel, rajta hát. Érdeklődöm a menetidőről, két órát mondanak. Uhhh, hát ez nem lesz egy joyride.
Bevallom őszintén, hogy ettől a megoldástól még én is ódzkodtam, jóllehet hajmeresztő ötleteknek általában nem vagyok híján. De felülni egy motorra, bukósisak nélkül, vizes, úttalan utakon, cuccal együtt, tudván hogy nem fogunk lassan menni, hát ezt nem éreztem egy életbiztosításnak. Azoban itt és most egyszerűen nem volt más opció, ha látni akartuk az Ijent, akkor be kellett vállalnunk. Márpedig látni akartuk.
Úgy indítottam hát, hogy csak szépen óvatosan, nem sietünk sehová. De úgy látszik ők nem egészen így voltak vele. A városban, illetve a kivezető úton erős forgalom. Előzgetés, kerülgetés, jellemzően a szemben lévő sávban. Ha ezt túléljük… De bízom a tudásukban, mást úgysem nagyon tehetek. Kiérve aztán gyérül a forgalom, mi pedig rákapcsolunk, 60-70 alatt nem nagyon megyünk. Érdekes módon itt bármilyen járművel is megyünk, lehet az busz, autó vagy motor, valahogy mindig mi vagyunk a leggyorsabbak, mindig mi előzgetünk másokat, és minket szinte senki sem előz meg. My style ;o) Nem úgy mint tavaly Kambodzsában, ahol kifogtuk egész Siem Reap leglassabb tuktukosát, de ez itt most más. Amíg egyenes az út, addig nincs is gond, végülis a sebességet én is szeretem, de mondjuk legalább egy bukósisak nem ártana. Viszont aztán jönnek a kanyarok, amiket szépen előírás szerűen, a motort bedöntve abszolválunk. Jah, hát persze, a kormányt nem nagyon lehet forgatni, hogy is felejthettem el, hisz’ ott van a bőrönd. Hát, nem örülök.
Főleg hogy a távolban esőfelhők gyülekeznek, időnként pedig komoly vízátfolyásokon hajtunk át. Itt bizony nagy idő volt nem is olyan rég. Erősen drukkolok hogy legalább ne essen, de sajna igen határozottan a felhők felé megyünk, és kisvártatva el is kezd csöpögni. Az út itt már folyamatosan vizes, már ahol egyáltalán van, és nem töredezett betondarabok helyettesítik, ráadásul mindenféle szemét rajta, levelek, apró kavicsok, ami kell. A kanyarokban pedig döntünk. Ha egy ilyenen megcsúszunk, Ijen helyett kórház lesz. Aztán szépen lassan az eső is elered, először csak pár csepp, aztán egyre több és több.
Kék folyamatosan előttünk vannak, a fogatlannak jobb a paripája. Az egyik kanyar után azonban feltűnnek az út szélén állva, K éppen az esőkabátokat kotorja elő. Egészen pontosan azokat az esőkabátokat, amire én azt mondtam, hogy ugyan mi a f@sznak hozzuk el még ezeket is, én aztán tuti hogy nem fogom felvenni ezt a 35 fokban, hogy annak rendje és módja szerint belerohadjak, bármennyire esik is. Aztán ez a Madakaripura után már a második alkalom hogy milyen jó szolgálatot tesz, hiába, a bölcs női előrelátás, nem is tudom mi is lenne velem nélküle ;o)
Szépen felöltjük tehát, a hátizsák is komótosan aláfér, innen már legalább nem ázunk. És a kapucnit felhúzva nem is látok semmit, de az útviszonyokat tekintve ez talán jobb is így. Már szó szerint a felhőkben megyünk, és ahogy ki-kipislogok, hát azt látom hogy nem látok semmit, max az előttünk lévő néhány métert. Ennek ellenére 60-nál alább nem adjuk. Csak érjünk oda épségben…
A nemzeti park bejáratánál be kell regisztrálni, és legalább ki tudjuk nyújtóztatni a tagjaink, de innen már nem vagyunk messze, még úgy negyed óra is oda is érünk. Épségben, sértetlenül, tulajdonképp bármilyen melegebb helyzet nélkül. Riszpekt a srácoknak, igazán profik voltak, egy rossz szavunk sem lehet, és ha ők nincsenek, hát nem tudom hogy jutunk el ide, ha egyáltalán eljutunk. Megköszönjük, kifizetjük, elbúcsúzunk. Nem irigylem őket, most még ugyanannyi vissza, esőben… Igazán megérdemelték a pénzt.
Végre megérkeztünk tehát, így utólag pedig jókis kaland volt az egész, de azért legközelebb másképp csinálnám, már persze ha van rá mód. Gyors vacsora, közben megetetjük a környék összes macskáját, a csirkecsontokból egy morzsa nem marad. Elkényeztetett macska tulajdonosok, lehet jönni egy kis tréningre ;o) Zuhany, aztán irány az ágy, holnap hajnali negyed háromkor indul a blue fire túra!
