Már túl vagyunk a Bromo túrán (előrebocsátom, az egyik legnagyobb élmény volt eddig), s éppen a kis cellánk előtti padon pihegünk egy-egy 0,62-es (hiszen a méret a lényeg, ugyebár…) Draft Beer by Bali Hai társaságában, bámulva a szemközti hegyek előtt kavargó felhőket, ámde még vissza egy kicsit az időben, Solonál hagytuk abba.

Eredetileg az első Soloban töltött napunkra terveztük a kirándulást a környező hegyekben lévő ősi templomokhoz, de aztán az a nap inkább pihenősebb lett, az újabb kirándulás pedig maradt a következőre. Ismét korai indulást terveztünk, nagyjából össze is jött, 8 után nem sokkal már kutyagolunk is kifelé a kis villaparkból. Nem akarunk időt vesztegetni azzal hogy angkotot (általában városon belül közlekedő apró ki mikrobusz, amibe az embernek úgy kell magát behajtogatnia, ellenben korlátlan számú indonéz kényelmesen befér) keresünk, inkább bepattanunk egy taxiba, és kb 15-20 perc alatt ott is vagyunk a Tirtonadi buszpályaudvaron, őrületesnek egyáltalán nem nevezhető 30k rúpiáért cserébe. A taxis már útközben kérdezte, hogy hová is lesz a menet, így nem a főbejárathoz vitt, hanem a terminál hátsó részéhez, lévén a Tawangmangguba tartó busz majd ide érkezik. Ez a rész valami iszonyatosan lepattant, szeméthegyek a terminál végében, sártenger, parkoló buszok, igazi rumlis ázsiai összevisszaság. Gondoltam kerítek valami reggelifélét míg a busz megérkezik, de éppencsak körbenézek, már be is fut, így ez egyelőre elmarad. Ez még nagy busz, de Karangpandanban át kell szállnunk a Kemuningba tartó kisebbre, az visz majd tovább a Candi Sukuh elágazásig, aholis ojeket kellene majd fognunk. Vagy legalábbis ez a terv, ami aztán persze azzal a lendülettel némileg borul is.

Az átszállásig rendben is megy minden, ott gyorsan veszünk egy zacskó sült bizbaszt (fogalmam sincs hogy mi lehet ez, és eddig még nem is nagyon találkoztunk olyan árussal aki szabatosan el tudta volna magyarázni, ellenben igazán finom) reggelire, 5k rúpiáért vagy 10 db volt benne, és nem ám valami fél pogácsa méret. Igazán szimpatikusak ezek az árak, nagyságrendileg 100 Ft-ból meg is reggeliztünk. A minibusz hamarosan megtelik, és indul is. Ez már az a fajta aminek nem nagyon van menetrendje, akkor megy amikor tele lesz. Erősen kapaszkodunk felfelé a hegyekbe, az utazóközönség jelentős része közben leszáll, és hamarosan megérkezünk az elágazásig. K egészen eddig félkómásan hol alszik, hol a tájat bámulja, ámde itt hirtelen felkapja a fejét, és megpillant egy táblát, melyen a Candi Cetho felirat van feltűntetve, és pontosan a másik irányba mutat, vagyis éppen arra, amerre a busz megy tovább. Először azt a templomot kívánjuk megtekinteni, lévén az van messzebb, és majd onnan visszafelé haladva a Sukuh-t, onnan pedig séta le Tawangmangguba. Itt tehát le kellene szállnunk, és ojeket fognunk, de K úgy érzi eljött az ő ideje a navigációban, nem is tétovázik hát, tájékoztat h a Cetho bizony nem itt van, hanem tovább. Amit bár magam is tudok, valahogy mégis sikerül megingatnia szent meggyőződésemben, mi szerint nekünk itt bizony le kell szállnunk. Így hát nem is szállunk le, viszont megyünk tovább a végállomásig, ami Kemuning. Sebaj, talán itt is lesz ojek. Vanni ugyan van, viszont át akarnak baszni. Hiába van kiírva a pontos tarifa, csak majd’ a duplájáért lennének hajlandók elvinni. Így hát rövid alkudozás után elhajtódnak melegebb éghajlatra (már ha egyáltalán ennél még van melegebb). Bár nem nagy összegről van szó, de ha valamit ki nem állhatok, az az ha hülyének akarnak nézni.

Itt egy tábla, Candi Cetho +/-5 km. Ennek egy óra alatt meg kell lennie, gyerünk hát. Az viszont nincs kiírva hogy ezen a +/- 5 km-en mekkora szintkülönbséget kell legyőzni, pedig bizony ez is jelentős. Így hát az egy órából vagy másfél lesz, és a nyelvünk térdig lóg mire felérünk, de megcsináltuk, megvan a mai edzés is. K is hősiesen lenyomta, és még izomláza sem lett másnapra, bár meg voltam róla győződve, nem volt egy könnyű menet. Az ojekesek pedig még akkor is ugyanúgy ültek ott amikor lefelé jöttünk, remélem azóta már meg is rohadtak a helyükön. A templom, akárcsak a párja, a hindu idők vége felé épült, amikor az iszlám már kezdte erősen visszaszorítani a vallást. Stílusa erősen hasonlít a balinéz hindu templomokéra, homlokegyenest eltér tehát az eddig látottaktól. A kilátás idefentről bámulatos, ellátunk majd’ Soloig, pedig nem vagyunk közel. Közben persze itt is készülnek a közös fotók, valamint próbálnak szóba elegyedni velünk. Tényleg nehéz lehet az igazi celebek élete (nem, nem VV Lófaszjóska Senkire és társaira gondolok, hanem a valódi celebekre, akik a sok zaklatás miatt néha már paparazzit vernek, mint pl Russell), ha napi szinte ezt kell kiállniuk.

Ugyanezt lefelé már nem igazán kívánjuk megtenni, vagy legalábbis nem gyalog. Még a jegyvásárlásnál érdeklődök hát, ugyan van-é valami alternatíva, ámde ojek itt nem terem, max annyi h megkérünk valakit lefuvarozna-e. Próbálkozunk tehát, körbejárjuk a parkolót, de autó alig, motor bár rengeteg, vasárnap lévén sokan kijöttek ide, de szinte mindegyiken ketten ülnek. Nem telik el azonban sokkal több idő, mint amíg ezt itt leírom, s mellém keveredik egy úriember, akivel szintén váltottunk két szót még odabent verárjúfrom, nájsztumítjú vonalon haladva, s érdeklődik hogy hová lesz a menet innen, s aztán van-é transzportom. Mondom hogy Candi Sukuh, ellenben ittlétem (mármint a parkolóban létem) célja éppen ez utóbbi hiányából fakad. Kérdi erre, hogy lenne-é kedvem az ő autójával menni, valamint hogy hányan is vagyok pontosan. Én ugyan egyedül, viszont itt van még K is, aki közben már a másik parkolóban veszi szemügyre a lehetőségeket, s így momentán pont nem tartózkodik mellettem. Remek, remek, két hely még pont akad náluk. Egy hét személyes, itt igencsak jellemző egyterűféleséget gyorsan át is alakítanak, a hátsó ülésen lebzselő két kislány áthelyeződik a csomagtartóba (lehajtott ülésekre), mi pedig behelyeződünk a helyükre. Úriember eltűnik, majd kivártatva egy Nissan Match (otthon ezt Micrának hívják) volánjánál kerül elő, s őket követjük lefelé. Útközben beszélgetünk a kislányokkal, egyikük meglepően jól beszél angolul, anno szállodában dolgozott. Soloban laknak, felugrottak ide egy hétvégi kirándulásra, két család plusz nagyszülők. Most rajtam a sor, s én kérdezem hogy merre is lesz a menet, de kislány nem tudja, ők most csak a sógorát követik, vagyis az úriembert, aki megszólított. Gondoltam mennek hazafelé, minket pedig majd kidobnak az elágazásnál, melyért is már előre és azóta is folyamatosan nem győzünk hálálkodni. Tawangmangguból visszafelé 4-5 körül van az utolsó busz, tehát igencsak szedni kell a lábunkat ha még el akarjuk érni. És ez akkor még, köszönhetően nekik kivitelezhetőnek is látszott.

Elérünk az elágazáshoz, a kis Nissan fordul balra a Sukuh irányába. Nofene, csak nem ők is odajönnek? Ez jóval közelebb van innen mint a Cetho, pár perc alatt fent is vagyunk. Kiszáll mindenki, szépen sorban bemutatnak az egész családnak. A lányok testvérek, egy-egy férjjel, egyik részről két gyerek, valamint a nagyszülők. És kérdezik hogy mi is a tervünk, mert innen kezdve ők azt szeretnék csinálni amit mi, mi most az ő vendégeik vagyunk. Wow, hát köszönjük szépen, igazán kedves. Gyorsan iszunk egy ice teát, majd be a templomba. Ők vesznek jegyet is, és nem engedik hogy fizessünk. Szinte már kellemetlen, azon tanakodunk Kval, hogyan is fogjuk ezt meghálálni.

A templom igazán különleges, ez a legfiatalabb hindu templom Jáván, de nem hasonlít semmihez amit eddig láttunk, még az előzőhöz sem, helyette maja piramisra emlékeztet, amit nem is tudnak megfejteni hogy vajon miért és hogyan. Szóval különleges egy darab, érdemes volt eljönni ide is. Bent persze készülnek a közös képek mindenféle konstellációban, Kt még egy másik lány is ’kölcsönkéri’, valamint röviden meg is említi, hogy mindez azért van, mert az indonézek szemében minden külföldi celeb. Lehet hogy mégsincs semmilyen national competition? Közben beszélgetek az úriemberrel, én megtudom pl hogy Wawannak hívják, ő pedig hogy honnan is jöttünk. S ezt meghallva rögtön rávágja hogy Zoltán Gera. Hát mondom ezt meg honnan tudja? Mert hogy Puskást ismeri, az ok. De ezt a senki Gerát? Hát onnan tudja, hogy óriási Liverpool rajongó, minden meccset megnéz. És bár Gera soha nem jutott el a Liverpoolig, de azért a Premier League-ig igen. You’ll never walk alone, mondom, innen kezdve pedig országos haverok vagyunk.

Végzünk a templomban, most hová mennénk? Mondom hogy eredetileg Tawangmangguba terveztünk volna lesétálni. Jó, hát menjünk oda, utána pedig természetesen haza is visznek. Nem győzünk hálálkodni, lehet hogy az indonézek (úgy általában véve) nem túl bonyolult emberek, de hogy kedvesebb és segítőkészebb nem túl sok van náluk, az biztos. Mármint aki nem a turistákból él valamilyen úton módon, mert az azért itt is más.

Irány tehát Tawangmanggu. Kocsit cserélünk, a nagyszülőket átpaterolják a másikba, mi meg megyünk Wawannal és Dianával (b. neje) a kis Nissannal. Útközben kérdezik, hogy tulképp miért is akartunk odamenni, mert hogy ott semmi nincs. Valójában nem is Tawangmanggu érdekelt, hanem a Candi Sukuhtól oda levezető út, ami állítólag szép, és kellemes séta. Így viszont ez most kimarad, de cseppet sem bánjuk (na jó, én egy kicsit azért igen, K inkább örül a délelőtti hegymenet után), érnek helyette más élmények. Azért a kérdésre is tudok válaszolni, lévén van ott egy vízesés, a Grojogan Sewu, amit meg terveztünk tekinteni. Mondják hogy az ugyan nem szép, de ha látni szeretnénk, odavisznek, meg is várnak.  Thank you, thank you, far too kind. Megérkezünk, parkoló, elkísérnek a bejáratig, sőt, azt is elintézik, hogy ne a külföldieknek szóló 10x-es belépőt kelljen fizetni, indonézek vagyunk mi is, terima kasih. Tényleg hihetetlen hogy mi mindent megtesznek két, voltaképpen teljesen ismeretlen és idegen embernek. Ezt otthon el sem tudnám képzelni.

Csak annyit kérnek hogy siessünk, picit későre jár már. Persze, persze, csak gyorsan megnézzük aztán jövünk is. Jópár lépcső vezet lefelé, beletelik egy kis időbe míg leérünk. A környező erdő gyönyörű, már ezért érdemes volt. A vízesés pedig még inkább. Majd’ 100 méterről zúdul alá, igazán impozáns látvány nyújt, kár lett volna kihagyni. Nem is értem nekik miért nem tetszik, talán mert itt rengeteg vízesés van, biztos akad szebb is. Gyönyörködünk benne kicsit, pár fotó, aztán sietünk is fel, nem szeretnénk visszaélni a vendégszeretetükkel. A bejáratnál várnak, kérdezik innánk-e valamit. Nem, köszönjük szépen. De ez itt egy tradicionális jávai ital. Jah, akkor igen. Meleg ital, erősen gyömbéres ízzel, ezen kívül van még benne valami zselészerű valami, mogyorószósszal töltött apró gombócok, valamint mogyoró maga. Igazán érdekes, jónak erős jóindulattal sem nevezhető, de azért hősiesen leerőltetem. Knak nem megy, kb a fele ott marad.

Hazafelé beszélgetünk mindenről, persze a foci, mint téma igencsak hangsúlyos. Zenéket hallgatunk, ők mutatnak indonézt és jávait, mi pedig magyart. Knál csak valami iszonyat fos van, valami rakpart vagymi, ennyit jegyeztem meg belőle (remélem nem cenzúrázza, mert ő szereti ;o) De ne csodálkozzunk, ha nem szereztünk újabb rajongókat a magyar zenének. Szóba kerülnek a helyi kaják is természetesen, mi a kedvencünk? Én a baksót mondom, ami egy húsgombócleves, igen finom, K pedig a nasi gorenget, amiről már volt szó korábban ha jól rémlik. Rendben, akkor elmegyünk valahová enni is. Bízunk benne hogy nem valami puccos étterembe gondolják, mondtuk is hogy imádjuk a street foodot. Igazság szerint Ázsiában nem is ennénk máshol, vétek lenne. És lőn, egy hasonló utcai kajáldánál állunk meg mint ahol tegnap is ettünk. Közös vacsora, úgy kezelnek mint egy családtagot, hihetetlen, komolyan.

Utána elbúcsúzunk Wawantól, ő megy haza a gyerekekkel, mi pedig vissza az egyterűbe, először minket visznek haza, mert hogy mi vagyunk az ő special guestjeik. A nagymamát betuszkolják hátra a csomagtartóba, szegény alig tud beülni, de nem engedik hogy mi üljünk oda, hiába mondjuk. A vasárnap esti forgalom meglepően erős, beletelik egy kis időbe mire hazaérünk. Megköszönünk mindent ahogy csak tudunk, elérhetőségeket cserélünk, keep in touch, stb. És ezt is komolyan gondolják, K azóta is messengerezik vagy minek hívják ezt a kislánnyal. Legalább gyakorolják az angolt, mindketten ;o)

Besétálunk a házig, szeretnénk még lezuhanyozni, hosszú út vár ránk Cemoro Lawangig, jó lenne nem a Cetho felé szarrá izzadt cuccainkban menni. Bízunk benne hogy nem jött azóta senki a helyünkre, és meg tudjuk tenni. Elkérjük a kulcsot a háziaktól, csak a gyerekek vannak itthon, úgy tűnik mintha valami partyféle lenne, annak örömére hogy üres a ház. Szuper, tőlük bármit kérdezhetünk, nem nagyon tudnak angolul, csak annyit hogy yes. Lezuhanyozunk hát, máris sokkal jobb.

Innen Surabayába éjszakai busszal megyünk. Az út kb 6 óra, tehát ha valamikor 10 és éjfél között elindulunk, az nagyjából jó. Addig azonban van még idő, de nem akarunk visszaélni a helyzettel, visszaadjuk a kulcsot, aztán ücsörgünk még egy kicsit a teraszon, ide még kiér a wifi. 8 után nem sokkal elindulunk, ismét csak kisétálunk, majd ugyanúgy taxi mint reggel is. A forgalom időközben eltűnt, 9 előtt már kinn is vagyunk. Taxis megint érdeklődik, így most a főbejárathoz visznek. Itt egy kicsit más a kép mint hátul, egész modern várócsarnok. Előtte információ, kérdezzük merre az arra, egy kisfiú kikísér egészen a buszig. Itt azonban kissé kaotikussá válik a helyzet.

Mutatnak egy helyet ahol elvileg fel kellene szállnunk, ide azonban nem állnak be azok a buszok amik nekünk kellenének. És erre kisvártatva rá is jövünk, szerencsésen. Feltűnik ellenben, hogy helyi játékosok kissé arrébb sorakoznak, és amint megjelenik egy busz, egymás taposva rohanják meg. Hát akkor gyerünk mi is oda, különben itt öregszünk meg.

Taktikai variáció 1: K megrohanja a buszt, felszáll, helyet foglal, én pedig a csomagokat menedzselem be a raktérbe. Az idő telik, az eső esik, busz meg nem akar jönni. Kezdjük nem olyan jól érezni magunk. Aztán csak jön egy. K rohan, tapossák, de nem enged, elsőként száll fel a buszra. Hely azonban nincs, így hát ahogy fel, úgy le is száll.

Taktikai variáció 2: én rohanom meg a buszt, foglalok, K pedig a csomagokat menedzseli. Nekem talán több esélyem van a test test elleni küzdelemben. Újabb várakozás, kezd már idegőrlő lenni, lassan 11 óra, már több mint két órája szobrozunk itt. Aztán egyszercsak feltűnik a busz. Megrohanom, jó volt a pozícióm, csak egyvalaki kerül elém. Próbálnak ugyan kilökni, de két karom két oldalt kitartva szelíden visszatartom őket, hamar fel is adják. Aztán fel a buszra, el a legvégéig, s közben reménykedem hogy a cselesebb játékosok időközben nem tudják kinyitni a hátsó ajtót, hogy aztán hátulról, aljas szándékkal támadják be az esetlegesen szabad helyeket. De nem, így hát én érek hátra először, és gyorsan le is vetem magam egy még szabad helyre, magam mellé pedig a hátizsákom, jelezvén hogy itt bizony két hely elkelt. Versenytársak csalódottan távoznak. Busz elindul, K pedig rémült tekintettel követ a bőröndökkel. Mondom a klajzinak hogy nem lesz ez így jó, mert hogy bags meg minden, erre busz megáll, hátsó ajtó kinyit, lentről vki felvágja a cuccainkat, majd K is felvonszolja magát, kissé elcsigázott tekintettel. De minden jó ha jó a vége, irány Surabaya.

A busz nagyjából hazai színvonal, ergo lényegesen az itteni átlag felett, ámde egy maláj éjszakai busztól fényévekkel lemaradva. Viszont a gépházban valami bivalyerős cucc lehet, előzéseknél full házzal úgy gyorsul mint egy autó. A majszter pedig nem kíméli a technikát, szinte többet közlekedünk a szembe sávban mint a sajátunkban, úgy látszik sietős. Az utak pedig, hát… Nagyjából mint egy négyszámjegyű út valahol Mucsaröcsöge és Bivalybasznád között. Hátul úgy dobál, hogy egy rodeobikát könnyebb megülni. A jegy árában kaja is foglaltatik, amit úgy két és fél óra száguldás után fogyasztunk el valahol. Az út eddigi részét inkább félálomban töltöm, de a tele gyomor úgy látszik megteszi a hatását, innen kezdve már csak másodpercekre riadok fel, és rögtön vissza is alszom. Jobb vállamon K aluszik, a balon pedig a mellettem ülő helyi kissrác, rövid ujjú pólóban (a buszon a szokásos baszott hideg), kötött sapkában és szájmaszkban. Minden nagyobb gödörnél úgy érzem hogy most törik ki a nyakam, de aztán mégsem. Néhányszor felpillantok, de valahogy mindig csak fényszórókat látok pont szemben velünk, így mindig inkább visszacsukom a szemem, jobb ezt nem látni alapon, véglegesen pedig éppen akkor nyitom ki, amikor fordulunk be a Purabaya buszterminálra, immár Surabayában. Folyt köv, by K ;o)