Qrva hosszú ez a buszút, most hagytuk el a ’kedvenc’ helyünket, innen tehát még két óra Surabaya, hátha belefér még az Ijen megmászásának története is. De nem, nem fért bele sajna, pedig akkora dugó volt hogy a két órából több mint 4 lett végül, viszont a laptop igen hamar lemerült, így ezt már Surabayában fejezem be.

Még előző este, vacsora közben szóba elegyedtünk egy lánnyal. Ketten vannak, egy bérelt autóval, invitált, hogy van még hely a kocsijukban, menjünk velük ha van kedvünk, ott a sofőrjük, beszéljük meg vele. És miközben már az ojekeket szerveztük a másnapi túrához, oda is jött hozzánk, és meg is alkudtunk vele: hajnalban fel az Ijenhez, aztán az egyik lányt Banyuwangiban teszi ki, a Balira tartó kompnál, a másikat pedig Probolinggoban. Végül abban egyeztünk meg, hogy mi is Banyuwangiig megyünk. Indulás hajnali negyed 3-kor.

Háromnegyed kettőkor kelünk, gyors összepakolás, majd irány Pos Paltuding, itt kezdődik a túra. Pár perccel 3 előtt ott is vagyunk. Itt rögtön ránksóznak egy guide-ot, amitől egy kissé égnek áll a hajam, francnak kell ez, feltalálok magam is egy tökéletesen kitaposott ösvényen, hiába van töksötét, szuper fejlámpáink vannak, köszönet érte akiktől kölcsön kaptuk őket ;o) És ezen kívül akkora a tömeg, hogy nem is gondoltam volna. A Lonely még valami olyan helyként ír az Ijenről, ahová nemsok turista jut el, de mi még a 2007-es kiadást kaptuk kölcsön (ezért pedig köszönet Pó apónak ;o) úgy látszik azóta változott a helyzet, s az Ijen népszerűbb lett. A turisták többsége persze itt is helyi, mint ahogy eddig mindenhol, viszont kb itt van a legtöbb nyugati, talán Bali közelsége miatt?

Elsétálunk a bejárathoz, guide belépőt intéz, de ahogy ez megvan, faképnél is hagyjuk, nekiindulunk igencsak tempósan. Sorra hagyjuk le a kisebb nagyobb csoportokat ahogy mászunk felfelé. Az indonézek látványosan nem bírják, kb méterenként megállnak, pihegnek. Van egy aki a szelfipálcáját használja sétabotnak, hát meglehetősen mulatságos. De nem is csoda, ezek szinte soha nem gyalogolnak, gyalogló indonézt a legritkább esetben látni. Aztán persze akad aki komolyabb tempót diktál, időnként egy-egy kisebb csoport suhan el mellettünk, egy bányász vezetésével.

Túl sokat itt most nem szeretnék írni a helyről, akit érdekel, úgyis utánanéz, a lényeg hogy lent a kráterben egy kénbánya is működik, mégpedig kőkori eszközökkel, szó szerint. A bányászok kövekkel darabolják a megszilárdult ként, majd pedig viszik fel a vállukon átvetett rúd két végére erősített kosarakban. És naponta kétszer fordulnak, pedig ezt az utat még cucc nélkül, csak magadat cipelve sem egyszerű megtenni. Ennél keményebb melót elképzelni sem nagyon tudok.

Az út 3 km a kráter pereméig, és ez alatt a 3 km alatt pontosan 528 métert emelkedik. Elég meredek tehát, nagyjából másfél óra alatt másszuk meg. És ahogy felérünk a peremre, elénk tárul a blue fire, a sötétben égő kén. Hihetetlen látvány, hihetetlen élmény, ez megért minden fáradságot és kalandot. Gyerünk csak, nézzük meg közelebbről. Kint van egy tábla, tilos lemenni, nagyon veszélyes, stb, de fentről is látni a rengeteg kis lámpa fényét, libasorban lefelé, ahogy mindenki szarik rá. Így teszünk tehát mi is, de a lejárat tetején megállítanak, innen tovább csak local guide-dal. Mely intézményről már fentebb kifejtettem a véleményem, ezért nem is tétovázok sokat, indulok lefelé. Kékat először ugyan megállítják, de egy határozott csaj közli, hogy egyszer már fizetett egy guide-nak, nem fog még egyszer, így hát mindenki elindul lefelé. Előttem mindenféle balfék botladozik, nincs nekem erre időm, ha rájuk várok feljön a nap, aztán lőttek a blue fire-nek. Előzök hát nagy svunggal, de az ösvény igencsak keskeny, annál meredekebb, mellette csak a kövek. Amik annak rendje és módja szerint meg is indulnak alattam. A tömeg felmorajlik, rémült kiáltásokat hallok, de semmi gond, ura vagyok a helyzetnek, kontrollálom a mozgást, és pár méterrel lejjebb meg is állok. Vissza az ösvényre, de azért egy kicsit óvatosabb vagyok, a franc akarja itt kitörni a bokáját.

Talán 20-30 perc lehet lefelé az út, mikor már egész közel vannak a tüzek. Itt megállok, csinálok pár képet, bevárom Kt. Körös körül csak a fehér(nek látszó, ámde valójában sárga) kénsziklák, valamint maga a bánya, ahonnan dől a kénes füst. Igyekszünk elkerülni amennyire lehet, nem megyünk túl közel, hiába van szájmaszkunk, ha ez telibe talál, hát nem sokat ér. Az óvatlanabb játékosokat amikor elkapja, fulladozó köhögésben törnek ki. Szürreális egy látvány az egész, mintha a pokol mélyére jutottunk volna. Lemegyünk egészen a tó partjáig, de még sötét van, nem látni túl sokat. Menjünk inkább fel, nemsokára napkelte, az sem lesz egy gyenge látvány. Elindulunk felfelé, és valóban, egyre inkább világosodik, lassan már a lámpa sem kell. Csinálok még pár képet, még éppen látszik a blue fire, de már kezdenek színek lenni, hihetetlen egy látvány.

Felfelé kicsit lassabb, már csak azért is, mert folyton megállunk fényképezni. Már látni a tavat is, türkiz színekben pompázik, benne sárgás kéncsíkok, de erről inkább beszéljenek a képek. Felérve megmászunk még egy kisebb gerincet, ahonnan még jobban látni mindent, és csak állunk és bámulunk, nem győzünk betelni a látvánnyal. Vagy fél órát még biztos eltöltünk ott, mielőtt elindulnánk lefelé.

Visszafelé már gyorsabban megy, max egy óra alatt leérünk. Jó lett volna itt is maradni még egy kicsit, amíg mindenki elmegy, akár csak a Bromonál, de akkor minibusz csak háromkor lett volna Sempolból, ami két és fél óra alatt ér le Bondowosoba, onnan meg még ki tudja mikor értünk volna Surabayába, tehát végülis jobb volt így.

Lent iszunk egy kólát, majd megreggelizünk, a sofőrünk mindenkinek elhozta a reggelit a hotelből, igazán kedves tőle. Kaja után indulás le Banyuwangiba, kb egy óra alatt ott is vagyunk. Útközben leginkább kávéültetvények, igazán jól mutatnak. Az egyik csajszit kitesszük a Balira tartó kompnál, majd utána jövünk mi a buszterminálnál. Épp áll is bent egy expressz busz, remélhetőleg hamarosan indul is. Aztán persze nem, vagy egy órát ülünk rajta, de csak nem akar megtelni, úgyhogy végül elindul kevesebb mint félházzal. Az út 300km, 5-6 óra alatt csak megvan. De nem, végül majdnem 9 lesz belőle, akkora dugókat sikerül kifogni.

Ezzel aztán véget ért utunk harmadik, vulkánnézős szakasza. Holnap irány Kei, a Fűszer szigetek gyöngyszeme, hófehér homokos tengerpartokkal, aholis kellőképpen kipihenjük az elmúlt, igencsak sűrű két hét fáradalmait. Ott wifi nem lesz, de még térerő se nagyon, tehát legközelebb max hazafelé, vagy már csak otthonról tudunk majd jelentkezni. Az élményeket azért írni fogjuk, és majd szépen felteszegetjük ide őket utólag.

Addig is, drukkoljon mindenki hogy jó időnk legyen! ;o)